Egy az Angyalok közül - Chayyliel, a szeráf

Rég óta élek, már nem is emlékszem az első fénysugárra, mely arcomat érintette...
-Vajon léteztem már e halandók előtt is, vagy hajdanán én is ember voltam?
Senki sem tudja a választ, de manapság már a kérdés sem jut eszünkbe.
Gyermek vagyok még, mondják egyesek... Ó, ha tudnák milyen csillapíthatatlan vágy ég bennem, rögtön nőnek neveznének, asszonynak, ki áldást és termékenységet oszt.
De nem tudják, egyedül vagyok az érzéssel, a türelmetlenséggel, mi oly emberi.
-Ó, mi lesz velem, hová jutok?
A lenti világot járom, a Földet. Szárnyaim a harmadik síkon követnek, téren és időn túl. Igen kevesen látják őket, de aki mégis annak szája tátva marad a vakító fehérségtől melybe itt- ott rubintos csillogásként tör be a vörös tollak hamísítatlan árnyéka.
Hogy miért vagyok a Fölfön? Keresek...
Keresem a szeretet erejét, azt a buzdító, de mégis lélekölő valamit, ami megnyugvást hozhat nekem.
Szeráf vagyok, az érzelmek őre. Mily kegyetlenség, hisz eddig olyan világban éltem, ahol ez az érzés semmit sem ért, csak a halált hozta maga után.
-De most, én megmutatom nekik!
Pillantásom, érintésem boldogságot vagy szívszorító kínt hordoz magában...
Hogy lehetek egyszerre ennyire jó és gonosz?
Hogy hozhatom egymás után az életet, majd a halált?
Szeráf vagyok...
Egy a valóság határain túlról...
Kérdem én, miért?
Miért vagyok kitaszított? Miért rovom magamra ezt a kegyetlen sorsot?
Lehetne angyalom odafent... Csinos, sármos és bódítóan érzéki, de miért nem engedem hogy bőrömhöz érjen?
Miért vágyok a földi, az emberi örömökre? A lenti életre?
-Nem tudom...
-De itt vagyok...
Lent a nyüzsgés tengerében, a többi zarándok angyal, bukott angyal és egyszerű halandó között.
Én, Chayyliel kiterjesztem szárnyaim a város felett, boldogságot hozva az ifjú arákra, a ledér utcanókre, a kivert kutyákra.
Senki nem áll elém, senki nem próbál megállítani.
Az emberek tudnak rólunk, tudják hogy létezünk, talán azt is tudják, hogy mi vagyok. De nem bánnak velem különbül mint mással.
Én kitárom a vörös- fehér csodákat a hátamon és a levegőbe emelkedem...
Másnap mintha mi sem történt volna, bevásárlószatyorral megyek az utcán.
Látom a többieket, ők is itt vannak és utód után kutatnak...
Nekem nem kell utód.
Én erák óta élek...

-------

A Földön Izabellként ismernek, a Város egyik belső kerületében élek egy bérlakásban a hófehér macskámmal, Pehellyel. Állandó munkám nincs, ingázok a különböző jótékonysági állások között, hisz így minél több embert megismerhetek.
Esténként néha felszállok az égbe s úgy lesem a csillagokat, persze mindezt titokban, vigyázva, hogy nehogy bárki észrevegye. Ilyenkor felmerül bennem, hogy vajon jó helyen vagyok-e? Képes leszek-e csillapítani itt vágyaimat s a kínzó elégedettlenséget... De választ nem kapok... Ez is csak újabb dolog ami után kutathatok s meg is teszem...